Nem könnyű meghatározni mi is a különbség a kettő között, és vajon melyik a megszabadító. A kereszténységben leginkább az együtt szenvedés ami történik. Sajnállak téged és részt vállalok a te szenvedésedből. Veled szenvedek, veled cipelem a terheket. Akár fel is áldozom magam érted, ahogyan Jézus tette.
Amikor együtt szenvedek veled, amikor sajnállak téged, azt feltételezem, hogy neked rosszabb mint nekem. A te helyzeted nehezebb mint az enyém. Elválasztalak téged magamtól.
“Az én és te, az itt és ott közötti elválasztás okozza a zavaró érzelmek megjelenését: ragaszkodást ahhoz, amit akarunk, és taszítást attól, amit kellemetlennek tartunk. Az előbbi érzés aztán mohóságot okoz: amit kedvelünk, meg is akarjuk tartani; az utóbbiból pedig irigység válik: akiket nem szeretünk, azokat nem akarjuk boldognak látni. Az alapvető nemtudás minden nehézség oka, ez hozza létre a kizáró (és ártó) büszkeséget. Itt a pillanatnyi körülményeket – melyekben barátainknál jobbak vagyunk –, a vagyont vagy a szépséget hisszük valósnak, s nem ismerjük fel, hogy képtelenek vagyunk ezeket irányítani, vagy egyáltalán megtartani. Másrészt azonban a befogadó büszkeségnek egy jógi állandó állapotává kell válnia. Aki látja minden lény erejét, lehetőségét és igaz természetét, az minden szituációban már eleve a Tiszta Földön van, tanul ebből, és spontán hasznára is válik másoknak.”
Ha felismerjük, hogy minden ok-okozat, hogy minden a karma törvénye alapján működik, egy lépéssel közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy minden érző lény javára cselekedjünk. Akkor majd tetteinket az együttérzés irányítja, nem pedig a sajnálat.
“A fent említett hat zavaró érzelem mindegyike a nemtudásból fakad, 84 000 különböző kombinációban jelenhet meg, és annak ellenére, hogy állandóan változnak, mindig igaznak tartjuk azokat. A tapasztalás pillanatában nem ismerjük fel, hogy azelőtt nem voltak ott, most éppen változnak, és később ismét nem lesznek ott, s tulajdonképpen butaság energiát fektetni beléjük. Ehelyett az emberek testtel, beszéddel és tudattal belekeverednek változó állapotaikba, ezzel folyamatosan jövőbeli szenvedésük magjait ültetik el saját tudatalattijukban és a világban. Mikor ezek később megérnek további nehézségek formájában, csak kevesen lesznek, akik nem másokat okolnak majd emiatt. Elfelejtve, hogy mi vagyunk az egyedüli okai annak, ami történik, a társadalmat, szüleinket vagy partnereinket fogjuk vádolni, vagy bármi mást, amit divatos. Elhalasztva az értékes lehetőséget, hogy megértsük és megváltoztassuk mostani és előző életeink szokásait, újra elültetjük a jövő szorongásának, fájdalmának magjait.”
“Együttérzés
Az együttérzés első szintjén akkor szeretjük a lényeket, amikor az elvárásoknak megfelelően viselkednek. Bizonyára ezt már sokan megvalósították, mert kielégíti rendszeretetünket.
A második szint ott kezdődik, amikor jót kívánunk másoknak akkor is, ha nehézséget okoznak nekünk. Itt megértjük, hogy az ártó cselekedetek oka alapvetően a nemtudás. Minden lény boldogságot szeretne, azonban ha nem tudjuk, hogyan lehet ezt megvalósítani, hibákat követünk el, és ezzel szenvedést okozunk magunknak és másoknak is. Mivel nincsenek tudatában az ok és okozat működésének, sokan csalánt markolnak meg a virág helyett.
Az együttérzés tökéletessége igazán hatalmas. Olyan, mint a nap, mely mindenkire ragyog. Ezen a szinten nem gyakorolunk megkülönböztetést, hanem egyszerűen a tőlünk telhető legjobbat tesszük, míg környezetünk áldásban, tisztulásban vagy tanításban részesül, karmájának és intelligenciájának megfelelően. Ez a megkülönböztetés nélküli együttérzés túlmegy mindenféle “szeretem” vagy “nem szeretem” dolgon, és a lehető leggyorsabb úton teszi éretté a lényeket.
Az első két lépés olyan, mintha gyönyörű képeket vetítenénk ki tudatunk képernyőjére. A harmadik azonban maga a képernyő ragyogása. Kezdetben gyakran elveszítjük ennek tapasztalását, de ha egyszer már állandósult, ereje folyamatosan nőni fog”
Idézetek forrása: Láma Ole Nydahl- Ahogy a dolgok vannak
Fotó forrása: internet
A képen:
Csenrézi az együttérzés bodhiszattvája, aki a bennünke rejlő segítőkészséget, odafordulást, és a szeretet képességét testesíti meg.
A tibeti buddhista hagyományban Csenrézi (szkt. Avalokitesvara) az együttérzés bodhiszattvája, aki az őseredeti természetünknél fogva mindannyiunkban benne rejlő önzetlen segítőkészséget, odafordulást, és a megkülönböztetés nélküli szeretet képességét testesíti meg, s hívja életre. A hétköznapi tudat számára istenség, akihez évszázadok óta imával fordul minden tibeti ember. Az elmélyült buddhista gyakorló számára azonban Csenrézi, a tudatunk tiszta természetében öröktől bennünk élő képesség mások önzetlen segítésére. Az összes lény között létező kölcsönös összetartozás (kölcsönös függés) mindent átható mély felismeréséből táplálkozik együttérzése ereje. A buddhista hagyomány szerint ezt a tudatállapotot hosszú gyakorlással lehet elérni, s ehhez a gyakorláshoz egy erre jogosult mester beavatása és áldása szükséges.
Öleléssel <3
Csilla
