Olvasgatok mindenfélét. Van több általam kedvelt asztrológus, okos ember, bölcs ember akiknek az írása megérint. Vannak akiket minden nap olvasok, mert az előrejelzéseik sok éve megbízható támpontok. Megfigyeltem magamon, hogy amikor a belső érzeteim alapján működöm, együtt mozgok az aktuális energiákkal. Többször vettem észre, ha később olvastam előrejelzést, hogy jé hát ezért. Nagyon jó kis visszaigazolások ezek. Fontosak. Minden vissza jelzés fontos, mert bár lehet a világ dolgait igen jól látjuk, magunkat nehezen láthatjuk tisztán.
Kérhetünk ilyen jelzéseket a barátainktól is. Ha van tanítónk tőle is. Figyelhetünk a belső hangunkra is, bár talán ez mindközül a legnehezebb. De nem kell elfogadni semmilyen véleményt, kritikát amit úgy kapunk, hogy azt mi nem kértük. Ezek mögött a mondatok mögött a szándék a legritkább esetben tiszta. Leginkább a vélemény formálóról szólnak, különböző módokon. Különböző okból, célért.
Ért már vád engem, hogy nincs bennem alázat, nincs bennem szeretet. Nem tisztelek elvárt módokon. Tegnap egy elemzés kapcsán teljesen más kép rajzolodott rólam. Minden viszonylagos.
Úgy adódott, hogy ma sokat kellett térdelnem. Mondhatnám, hogy térdre kényszerített az élet, de nem. Térköveztünk, amit bizony csak így lehetett. Ha már úgyis térdeltem, elmerengetem hát az alázaton. Sokat segített ebben, hogy Apukámmal dolgoztam, aki elött gyermekkoromban sokszor álltam remegő lábakkal, kamaszként sokszor álltam felszegett állal. Gondolkoztam, hogy állok én most az alázattal? Mi az, ki az akivel szemben alázatosnak kell lennem? Mi a különbség alázat és tisztelet között? Milyen minőségek ezek?
Arra jutottam, hogy tisztelni kell az életet. Tisztelni lehet embert, szülőt, tanítót, gyermeket, nehéz sorsot, bármit ami tiszteletet érdemel. De alázatosnak lenni egészen más. Alázat a szívben születik. Alázat a lemélyebb szeretet minőség. De emberi létben igazi alázat nem születhet. Odaadóak tudunk lenni. Magunkat odaadni teljesen nem tudjuk. Csak a megvilágosodott mesterek képesek erre. Akik én nélkülivé váltak. Tőlünk már az is alázatként fogadható el ha képesek vagyunk beismerni, hogy képtelenek vagyunk az alázatra. Így hát el kell elismernem, nem vagyok alázatos. Meg van bennem a szándék. De nem tartok ott.
Más kérdés a tisztelet. A gyerekkori családom leglényegibb eleme, és egyik legmélyebb tanítása a tiszelet volt. Úgy neveltek, hogy tiszteljem a nálam idősebbeket, a bölcseket, tiszteljem az elesetteket. Tiszteljek mindenkit aki tiszteletet érdemel. Ezt a leckét még az energetikai készletem ellenére is tökéletesen elsajátítottam. Mikor felnőttem megmaradt bennem a szándék. A tisztelet adásra. Egy kétoldalú jogviszonyban. Nem kell erőszakott tennem magamon, magától jön. Tisztelek és elismerek. Akit és amit.
Hát így. Erre jutottam ma, miközben napom jó részét térdelve töltöttem. Élek, teszem a dolgom. Hol jobban sikerül, hol kevésbé. Van, hogy boldog vagyok, van, hogy szomorú. Van amikor béke van a szívemben, van amikor háború. Élek a világ, a lét ritmusával.
Mindazonak akik ismernek és mindazoknak akik ismerni vélnek, akik bent vannak a legbelsőbb körben és azoknak is akik nem, szeretettel e vers, ami mostanában sokszor jutott eszembe:
Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.
S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.
Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.
Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
Forrás: Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 127
Öleléssel <3
Csilla
