Olyan idők vannak, amikor nagyon régi, már-már a feledés homályába merült kérdések jönnek fel a mélyből. Mondanám, hogy a gyerekkorból, de ezek a kérdések sokkal régebbiek annál.
Azt hiszem egész csepp koromtól gondom van a szeretet kérdésével. Van bennem egy elképzelés, talán egy emlékkép, egy érzet arról, hogy mi is valójában a szeretet. Azt hiszem ennek semmi köze azokhoz a hangzatos leírásokhoz, amiket olvashatunk a legkülönfélébb emberektől. Azt hiszem nagy költőink szava is kevés leírni azt, amit valójában jelent e szó.
Az a fájdalom, ami a lelkemben van, soha nem fog elmúlni itt az anyagi világban. Soha nem fogok olyan embert találni itt, aki úgy tudna szeretni, hogy ez elmúlhasson. Nem létezik ebben a világban a szeretetnek az a formája, ami a lelkemben él. Nem létezik olyan kapcsolódás, ami megszüntethetné a magány érzését. Nincs olyan, aki mellett ne lennék egyedül. A lélek, aki valójában vagyok, a lélek, aki a testemben tapasztal: sat-cit-ānanda. Örökkévaló, tudással teli és boldog. De ez itt nem tapasztalható. Számomra nem. Csak a szomorúság, a fájdalom, a hiány. Ezek az érzetek jelzik, hogy valami nem jó. Nem tartozhatok ide.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem létezik szeretet az anyagi világban. De igen létezik. De nem az, amit a lelki világban tapasztalhatunk. Nem az a szeretet, amit Ő érez irántunk. Nem az a szeretet, amivel Ő vár haza minket, miközben mi itt vagyunk beleragadva az anyagba élve a szabad akarat adta jogunkkal. Ó hányszor kértem már, hogy vegye el. De persze nem teheti. Nekem kell felé fordulnom. Nekem kell elindulnom felé. Vajon nem fájt még eleget? Képes leszek lemondani végre az anyagi világ nyújtotta örömök illúziójáról, hogy visszatérhessek az eredeti helyzetembe?
Itt csak fogalmak vannak. Boldogság, szeretet, szerelem, élet s így tovább. Mást jelent neked s nekem. Hogyan is várhatnánk, hogy az, amit mi nyújtani tudunk, elég lesz a másiknak? Amikor még abban sem lehetünk biztosak, hogy a fogalmak ugyanazt jelentik nekünk?
Vajon miért feledkezünk meg időről időre a szomorúságról? Miért adunk újabb és újabb esélyt ennek a világnak? Miért hiszünk ennyire mélyen egy illúziónak? Miért hisszük, hogy megtapasztalható itt a valódi szeretet? Vajon mit reméltünk, amikor lejöttünk ide? Bármi is legyen az, már nem emlékszünk rá.
El kell fogadnunk ezt az átmeneti helyzetet, amibe kerültünk. Meg kell próbálnunk a lehető legjobban kihasználni ezt az értékes emberi életet a fejlődésre, arra, hogy a végén úgy hagyhassuk el ezt az anyagi világot, hogy hazatérhessünk a lelki világba. Ehhez nagyon tudatosnak kell lennünk a bennünk lévő szomorúságról. Ami eddig ijesztett engem a legjobb szövetségesem lehet. Mindig emlékeztetve arra, hogy mi a célom. Arra, hogy itt sosem lehetek boldog. Arra, hogy ebben a világban minden átmeneti. Itt asat-acit- nirānanda: múlandó, teljesen tudatlan, és szenvedéssel teli testem van.
„Aki élete végén Rám emlékezve hagyja el a testét, minden kétséget kizárva azonnal eléri az Én természetemet.” (Bg. 8.5) Aki a halál pillanatában Kṛṣṇára gondol, az eljut Hozzá. Az embernek Kṛṣṇa formájára kell emlékeznie. Ha úgy hagyja el a testét, hogy az Ő formájára gondol, nem férhet hozzá kétség, hogy eljut a lelki birodalomba. A mad-bhāvam szó a Legfelsõbb Lény legfelsőbb természetére utal. A Legfelsőbb Lény sac-cid-ānanda-vigraha, azaz formája örök, tudással és gyönyörrel teljes. A mi jelenlegi testünk nem sac-cid-ānanda. Nem sat, hanem asat, azaz nem örök, hanem mulandó, és nem cit, vagyis nem tudással teli, hanem teljesen tudatlan. Nemcsak a lelki világot nem ismerjük, de nincs tökéletes tudásunk még errõl az anyagi világról sem, ahol oly sok minden ismeretlen a számunkra. A test nirānanda is, ami azt jelenti, hogy nem gyönyörrel, hanem szenvedéssel teli. Az anyagi világban tapasztalt valamennyi gyötrelem a testnek köszönhető, ám aki az Úr Kṛṣṇára, az Istenség Legfelsõbb Személyiségére emlékezik teste elhagyásakor, az azonnal sac-cid-ānanda testet kap.
Az anyagi világban a test elhagyása és az új testbe költözés folyamata szintén meghatározott terv szerint történik. Az ember csak akkor hal meg, amikor már eldőlt, milyen testet kap a következő életben. Ezt a döntést nem az élőlény, hanem egy felsőbb hatalom hozza. Az életünk során végrehajtott tettektől függően vagy felemelkedünk, vagy lesüllyedünk. Jelenlegi életünk a következőt készíti elő, éppen ezért ha már ebben az életben arra készülünk, hogy eljussunk Isten országába, akkor az anyagi test elhagyása után kétségtelenül az Úréhoz hasonló lelki testet kapunk. “
Bhagavad-gītā Előszók 3.
Öleléssel <3
Csilla
fotó forrás: pexels
