Érdekes megtapasztalásaim vannak. Lassan két éve, hogy Kṛṣṇa-tudat útját járom. Nem tudom ki, hogy van vele, de ha én csinálok valamit, azt szeretem 100 százalékosan csinálni. Lehet, hogy bizonyos dolgokba belekezdek és a kezdeti lelkesedés után abbahagyom, de amíg csinálom, teljes erőbedobással teszem. Miért engedek el mégis akkor dolgokat? Mert megszűnik a hitem benne. Mert elbukik a logikám által. Mert van bennem valami, ami miatt nem tudom tovább vinni. Sok ok van. Csak akkor tudok igazán csinálni valamit, részt venni valamiben, ha teljes hitem van benne. Akkor tudok kiállni magamért, egy eszméért, ha biztos vagyok benne. Ha én magam nem tudom megbuktatni.
Ez azt is jelenti, hogy az életem minden területén alkalmazom azt, amiben hiszek. Ez nem úgy működik, hogy amikor a suliba megyek, vagy a templomba megyek, akkor Kṛṣṇa-tudatos vagyok. Nem. Mindig az vagyok. Nem nézem az életem más szemüvegen keresztül, attól függően, hogy épp milyen társadalmi szerepben vagyok. Így ha valaki beszélget velem, ha kérdéseket tesz fel nekem, akkor e filozófia alapján fog válaszokat kapni tőlem. Ezen nem lehet változtatni. Az nem működik, hogy barátkozunk és én az anyagi világnak megfelelően reagálok neki mindenre. Az sem megy, hogy amikor épp toleráns, elfogadja, hogy én eszerint élem az életem, amikor pedig épp megtekeri a világ, akkor elutasítja. Mert én akkor is pont ugyanígy gondolkodom. Ha akarnék, sem tudnék más válaszokat adni. Nem fogok közhelyekbe bocsátkozni, nem fogok az anyagi világ látásmódján keresztül nyilatkozni egyes helyzetekben.
Emlékszem ez régen is bántott engem. Sosem voltam olyan valaki, aki belesimul az őt körülvevő világba. Valamiért mindig kilógtam, vagy így, vagy úgy. Ez pedig sokaknak volt érdekes. Ideig-óráig. Aztán amikor nem feleltem meg már annak az elvárásnak sem, amit ők támasztottak irányomba, akkor hirtelen bűnné, de legalábbis hibává vált, hogy nem passzolok bele semmilyen skatulyába.
Ez azzal jár, hogy elengedek. Elengedek helyzeteket. Embereket. Ma már többen vannak azok körülöttem, akik ugyanezt a filozófiát tanulják, gyakorolják, amit én. Bár sosem reagáltam rá, mégis feltűnt, aki eltűnt. Ez nem most kezdődött. Mióta az önismeret útját járom, van véleményem, vannak tapasztalataim, gondolatok, amik enyémek, vagy épp a filozófia része, amit tanulok és azt megosztom itt. Ez pedig magával hozza, hogy vannak, akik nem értenek ezzel egyet. Van, aki másként ismert meg és nem tudja elfogadni, hogy változom. Olyan is van, aki csak a Kṛṣṇa tudat óta tűnt el. Én megértem. Igyekszem mindenkit megérteni. Bár azt gondolom, hogy mindannyiunknak tanulnia kellene erről, mindenkinek fel kellene tennie ezeket a kérdéseket:
Ki vagyok én? Ki Isten? Miért vagyok itt?
erre mégsem kényszeríthetünk senkit.
Azok, akik maradtak-maradnak körülöttem, mind ismernek. Ismerik azt, aki túl van a testen. Túl az anyagi világban elfoglalt helyzetén. Ha nem is ennyire nyilvánvalóan, de valahol mégis kapcsolódunk. Sokkal mélyebben, mint a felszínes társadalmi kapcsolatok szintje. Jól van ez így. Mindenkinek könnyebb így. Én továbbra is itt leszek. Bármikor jöhet hozzám bárki, ha kérdései vannak. Ha úgy érzi elakadt, és a közhelyek már nem elégítik ki. Ha olyan válaszokra vágyik, amit tőlem kaphat akkor engem megtalál.
De kérlek ne keress, ha nem ezt szeretnéd hallani. Ne várd tőlem, hogy ahhoz igazítsam a mondanivalóm, amit te hallani szeretnél. Ezzel mindketten csak veszthetünk.
Öleléssel <3
Csilla
