A szokásos számvetés…

Én minden évben ilyenkor gondolom végig az évemet.

Pár évvel ezelőtt, amikor egy asztrológus a születési képletemet elemezte, megpróbálta szemléltetni nekem, amit lát. Azt mondta nekem: tegyük fel, hogy minden embernek van 5 sport csokija erre az életére. Ezek szemléltetik a jó időszakokat. Minden ember más ritmusban kapja meg ezeket. Vannak emberek, akik nagyjából egyenlően elosztva, vannak, akik az életük első felében kapnak többet stb. Ahányan vagyunk annyi féle módon. Na – mondta – neked még mind meg van. Ez most sincs másként. Az én csokijaim osztása, nagyjából 2021 körül kezdődik.

Szóval mondhatom, hogy az eddig életem nem volt könnyű. Kicsit sem. Most mégis azt mondom, hogy talán az eddigi életem egyik legnehezebb éve ér lassan véget. Számtalan kihívással kellett szembe néznem, és ennek még most sincs vége. De közben azt is látom, hogy egész szépen helytállok ezekben a nehéz időkben.

Persze a nehézségek mellett számos jó dolog is történt velem, és talán szerencsés vagyok, hogy ezek a dolgok fontosabbak nekem. Évek óta éltem egy illuzórikus biztonságban.

Tavaly ilyenkor egy hatalmas dolog történt velem. Amiről már akkor is tudtam, hogy megfogja változtatni az életem. Ez a változás pedig azóta is történik. Bár tudom, hogy ez szükséges és jó, mégsem könnyű. Talán azt is mondhatom rá, hogy fájdalmas. Egy biztos, nagyon nagy tudatosságot és összeszedettséget követel tőlem.

Sokszor írtam már, hogy bár sose volt meg nekem, de mégis nagyon fontos számomra a biztonság. Vagy legalábbis annak illúziója. Az, hogy legalább azt hihessem, van valamilyen rendelkezési jogom az életem felett. De hát ugye, pont ezért vagyunk itt az anyagi világban, mert volt egy pillanat, amikor azt gondoltuk, mi is lehetünk irányítók.

A legnagyobb nehézségeket az év végére tartogatta nekem a sorsom. Mikor megtörtént, napokig nem tértem magamhoz. Olyan mélyre kerültem, ahonnan nem gondoltam, hogy feltudok állni. Csak nézetem magam elé. Olyan volt, mintha beültettek volna egy körhintába és csak pörögnék. Egy ideig küzdöttem, szenvedtem, meg voltam ijedve. Nem aludtam, fájt a gyomrom, teljesen széthullottam. Közben csak arra gondoltam, bíznom kell Kṛṣṇában. Semmi olyan nem történhet, aminek nem kell megtörténnie. Ott dübörgött a fejemben, hogy hol van az én hitem? Mi az, amiről az elmúlt években tanultam, olvastam? Hol van az, amiről mindig beszélek? Téthelyzetben elmúlik?  Hibáztattam másokat. Elemeztem miért jutottunk idáig. De közben megváltozott bennem minden. Egyszer csak elkezdtem látni a lényeget és elmúlt. Már nem haragudtam senkire. Megértettem most élesben is, hogy minden, ami történik, rólam szól. Semmi nincs véletlen. Semmi nem büntetés. De még valamit megértettem. Mindaz, ami történik egy terv része is. Szóval mégsem csak rólam szól.

Nem mondom azt, hogy ezzel könnyebb lett. Egy szempontból persze igen. Mert újra meg van az erőm, hogy koordinálni tudjam mindazt, amit kell. Ez a része nem lett könnyebb csak annyival, hogy végre nem magam sajnálom, nem félek. Csak a feladatra koncentrálok.

Szóval így telt ez az év. Tegnap előtt volt a mélypont. Ott már nagyon vártam, hogy kezdődjön a szabadság és végre leülhessek és átgondolhassam mindazt, ami eddig történt és legalább lélekben megpróbáljak felkészülni arra, ami még rám vár az elkövetkezendő években.

Közben persze itt a vizsgaidőszak is. Az ötödik. Amikor a szanszkrit tanulmányaim a végére értek és számot kell adjak a megszerzett tudásról egy záró vizsga keretében. Ezen kívül még 4 tárgyból fogok vizsgázni. Hihetetlen, hogy a vizsgaidőszak után az utolsó főiskolai évem kezdődik.

Mindeközben pedig karácsony van. Erről majd egy másik bejegyzésben írok.

Addig is, kívánok nektek nagyon békés, szeretetben töltött ünnepet <3

Öleléssel <3

Csilla

Illusztráció: Design by Sarana