A homok fogságában…

Kezdhetném megint, hogy milyen régen nem írtam. Írhatnék arról, hogy mennyi minden történt azóta velem.

De most leginkább arról szeretnék írni, ami van.

Az pedig nehéz. Nagyon nehéz. Biztos láttatok már olyan filmet, ahol a főhős egy sivatagban küzd az életéért. Elnyeli egy homokdűne s ő megpróbál kievickélni belőle. Ahogy küzd, próbálkozik, a homok újabb és újabb formában tekeredik köré. Körbefolyik a testén, fogságba ejti, nem ereszti. Minél jobban mozog, annál erősebb a fogság.

Ezért csak óvatosan szabad mozdulni. Lépésről lépésre. Egyre feljebb. De amikor már azt hinné az ember, hogy lassan felszínre jut, amikor úgy érzi enyhül a szorítás, akkor egy újabb adag homok omlik a nyakába. Azt hiszem ez a kép az, ami legjobban szemlélteti a jelenem. Ami úgy tűnik még egy ideig a jövőm is. Ez a fogság, folyamatos analízálásra kényszerít. Nem mozdulhatok, nem tervezhetek. Mit tehetek? Tudatos leszek. Tudatos maradok. Figyelek. Megfigyelem azt ami van. Nem azt ami lehetne, nem is azt ami lehetett volna. Csak azt ami van.

Vajon mi az oka a jelenlegi szorult helyzetemnek? Figyelek arra mit tanít ez nekem. Elgondolkozom az anyagi világ és a lelki világ rendkívüli különbözőségén. Sokan feltehetik nekem a kérdést, hogy ugyan miért is tanulom én azt amit? Miért tanulok ennyit erről? Miért fontos ez? Hát most így, miközben rocog a homok a fogam alatt, ez is eszembe jut. Hogy mennyire fontos ismerni azt ami van. Fontos megismerni ezt az anyagi világot, az összes apró homokszemével együtt. Ha kiakarunk szabadulni ebből a szorult helyzetből tudnunk kell, hogy szorult helyzetben vagyunk. Fel kell ismernünk a lelki és az anyagi közti különbözöséget. Sokszor mikor autóban ülök és körül vesz a csend, hallom a kérdéseimre adott válaszokat. A fel nem tett kérdéseimre kapott válaszokat. A mindenki szívében ott lakozó Felsőlélek mindig tanít bennünket.

Tegnap például az vonult át az elmémen, hogy mennyire távol van  Krisna ettől az anyagi világtól. Megteremtette nekünk, hogy legyen tér a játékunkhoz, de Ő ettől távol tartja magát. Számára semmit nem jelent ez az anyag. Néztem a fákat, a természet szépségét, és arra gondoltam, de ez biztos neki is tetszik. Hisz a fákat a természetet nem tudjuk bemocskolni. De nem. Azt hiszem nem tetszik neki. A fák és a természet, pont olyan anyagi, mint a mi testünk. Annyira jelentéktelen. Felfoghatatlanul jelentéktelen. Meg se közelíti a lelki világ szépségét és különlegességét. Krisna jól érzi magát az Ő kedvteléseiben. Itt pedig Máyá dévi végzi a szolgálatát, hogy minden úgy történjen ahogy történnie kell.

Közben engem tovább fojtogat a homok. Még mindig, nem került felszínre a fejem. Úgy érzem összeroppanok a súly alatt. Minden tudatosságomra szükségem van, hogy megőrizzem az elmém épségét. Közben látom, hogy mások boldogok. Könnyedek. Sikerül nekik ami nekem nem. Van valamilyük ami nekem nincs. Nem vagyok irigy. Szomorú vagyok. Fáj. Miközben tudom, hogy a szenvedésem szükségszerű. Ideje van. És vége is. Majdnem pontosan tudom, hogy meddig fog tartni. Azt is tudom, hogy mit fogok érezni akkor. De most nehéz. Nem hazudok se magamnak, se másnak.

Mindig azt hiszem, hogy nem lehet rosszabb. Hogy nemsokára eltűnnik a homok sercegése és körülvesz majd a csend. De nem. Érdekes, hogy miközben egyre mélyebb lesz a kataton állapotom, valahogy egyre élesebb a figyelmem. Hallgatom körülöttem az embereket. Látom, hogy sokan fáradnak. Szabadulni akarnak. De honnan? Miből? Tisztán látom, hogy sokszor, sőt a legtöbbször nem látják a szenvedés valódi okát. Szenvednek hát menekülnének. Van bennük egy vágy, egy remény, hogy jobb lesz. De nem lesz jobb. Azt is látom, hogy miért. Mert nincs tudás. Nem ismerik a szenvedés okát.  Mert nem ismerik az anyagi és a lelki világot. Ezért van hát szükség arra, amit tanulok. Hogy kibírjam. Lássam az okot. Tudjam, hogy mi történik. És tudjam, hogy bármennyire is fáj, bármennyire érzem, ez mégsem valóság. Mert anyagi. Nem örök. Hogy ez vigasztal e? Nem. Sőt. De az egyetelen magaarázat arra, hogy túléltem azt ami van.

Ez most picit más írás, mint amit olvasni szoktatok tőlem. Kicsit kuszább. Tisztázhatnám, és lehetne összeszedettebb. De így igazabb. Mutatja azt ami van.

Közben persze sokan ismertek. Nem titkolhatom el, hogy a káosz mögött ott van egy új rend. Tudatos tervezés. Felkészülés arra ami jön. Mert persze, hogy jön valami. És az jó lesz. Csak ki kell várni. Évek még. Amik elrepülnek. De az ígéret már itt van. A lehetőség már itt van. Kell élni vele. Tervezni kell a homok fogságában. Számotvetni. Felmérni magam. A képességeket és a készségeket. Ennek van ideje.

Köszönöm, hogy még mindig kísértek, olvastok, és sokan vigyáztok rám, sokan támogattok, segítetek, ki hogyan tud.

Öleléssel ❤

Csilla