Back to the school…

Reggel van. Munkába sietnék, de mióta elkezdődött az iskola, minden reggel dugó van. Útközben most két iskola mellett is elmegyek. Az egyik közvetlen a főút mellett van. Reggel polgárőrök igyekeznek megkönnyíteni a közlekedést, de így is áll a kocsisor.

Napok óta tele a hírfolyamom, olyan posztokkal, hogy jaj szegény gyerekek kezdődik az iskola. Nyugi már csak 200x nap és vége a sulinak. Meg ehhez hasonlók. Azon gondolkoztam, hogy vajon ez megkönnyíti a gyerekeknek az iskolakezdést? Vagy ez szimplán csak a szülőkről szól? De volt olyan kezdeményezés is, ami nagyon tetszett: kézműves pékségek fogtak össze, és adtak ajándék kakaós csigát a suliba induló gyerekeknek.

Most nézem a járdán az embereket. Anyuka siet a kislányával, húzza maga mögött, érjenek már be. Mögötte egy magas, idősebb apuka halad, büszkén fogja a kislánya kezét. Későn lett apuka. Legalábbis ennek a kislánynak későn lett az apukája. A társadalmi elvárásokhoz képest, későn. Emlékszem, amikor az én apukám lett későn apuka. 46 éves volt mikor a húgom született, az akkor későnek számított. Nyári reggeleken, mikor a csarnokba siettek, vásárolni az üzletbe, vitte magával a húgom. A kofák ráköszöntek: Jó reggelt, de szép kislány, unoka? Ő pedig büszkén és talán kicsit dühösen válaszolt: nem! ő a kislányom! Arra is emlékszem, hogy mikor iskolás lett, apu elkezdte figyelni, hogy a rövid ujjú ingei, olyan hosszúak legyenek, hogy eltakarják a karján lévő tetoválásokat, nehogy emiatt szó érje a ház elejét. Én nem értettem. Imádtam a tetoválásait. Kicsiként is, nagyként is imádom. Mindig néztem őket. Volt, hogy csak azért feltűrtem az inge ujját, hogy láthassam. Asszem újra meg kell néznem őket ha találkozunk, mert már rég láttam. De most eltértem kicsit a tárgytól.

Néztem a sok siető felnőttet, és kicsit. Vajon mire gondolhatnak? Ja, érjünk már be. Mindjárt elkések a munkahelyemről, a főnök biztos ideges, kicsit sem tud toleráns lenni. Egész nyáron húztam az igát, nem voltam szabadságon csak egy hetet, de ez az évkezdés? Teljesen ki vagyok. Túl kell élnem ezt a hetet valahogy. Aztán tuti könnyebb lesz.

Vagy a másik ezt gondolja? Emlékszem amikor én ennyi idős voltam. Mennyire vártam évvégén a nyarat, és mennyire vártam év elején az iskola kezdést. Milyen jó is volt, hazajönni a nyári szünet utolsó hetén, és bevásárolni menni anyuval. Imádtam az új tolltartót, a sok színes ceruzámat. Még a gyűlölt töltőtoll is, ami megkeserítette a balkezes életemet, még az is szépnek tűnt ilyenkor. Szerettem anyuval a délutáni füzet bekötési szertartásokat. Imádtam a számban a vignetta enyvének ízét, miközben szépen akkurátusan minden füzetemet felcímkéztünk.

Vajon ilyeneket gondolnak? Vagy teljesen mást? Vagy nem gondolnak semmire, csak sietnek? Fogalmam sincs. De én gondoltam a gyerekekre, és egyenként kívántam mindegyiknek, hogy legyen csodálatos napja. Legyenek olyan tanárai, akik könnyűvé teszik neki az iskolát.

Aztán tovább gurult a kocsisor. A következő pillanatban már egy zebránál álltam, elsőként a pirosnál. Egy anyuka haladt át előttem a kislányával, aki szökdécselt, úgy hogy csak a fehérre lépjen. Megfogott a kép. Aztán az ő lámpájuk is piros lett. Egy apuka, nem ért át a négy év körüli kisfiával. A kisfiú mozgékony volt. Bal kezét szorosan fogta az édesapja, a jobb kezében egy baglyot tartott. Helyes bagoly volt. Majd hirtelen elfogyott a türelem, rántott egyet a kezén és már indult is volna. Át a piroson. De a felnőtt kéz erősebben fogta. Eszembe jutottak az elmúlt napok. Azt gondolom, hogy a legnagyobb figyelem mellett is, hatalmas szerencse kell ahhoz, hogy épségben felneveljünk egy gyermeket. Több gyerekhez, még több szerencse kell.

Zöldre váltott a lámpa és én tovább haladtam. Még egy ideig láttam magam előtt az iskolába igyekvő gyerekek arcát, aztán maguk alá temettek a saját gondolataim, és beleestem a napom forgatagába.

Öleléssel <3

Csilla