Rá várva…

Már két hete erre a randevúra készül. Idejét sem tudja, mikor csinált ilyet utoljára. 33 évig élt boldog házasságban, de már két éve, hogy felesége, Jolán elhagyta e földi létet.

Vajon ideje van már tovább lépni? – Annyira bizonytalan.

A barátai már egy éve unszolták, hogy menjen tovább.

Az élet nem áll meg – mondták. Hát….

Olyan boldogok voltak ők együtt. Az elején szerelemesek is nagyon. Majd a szerelem múltán maradt a szeretet. Megszokták egymást, ismerték egymás rigolyáit, megtanulták kezelni őket. Minden olyan békés volt és nyugodt.

De már nincs így. Jolika elment fájó űrt hagyva maga után.

Tovább kell lépni, tovább kell lépni – visszhangzottak a szavak a fejében sokáig. Majd egy szép napon beadta a derekát, és levelet írt Nórának, akinek a hirdetését egy színes újságban látta meg, mikor a sport magazinját kereste. Levette az újságot a polcról, és bedobta kosárba a többi holmi mellé.

Hazaérve újra és újra elolvasta: „Mások által csinosnak mondott, 45 éves életvidám, özvegyasszony, keresi párját, akivel újra szép lehet e földi lét. Leveleket nyári alkony jeligére várom a kiadóba.”

Hmmmmm…. – mondta magában, majd folytatta a napi rutinját. Elolvasta a sporthíreket, majd kiment a kertbe, végig simogatta a felesége virágait. Mélyet szippantott az illatukból. Joli mindig rózsaillatú volt. Imádta a növényeit.

Vajon mit szeretne most? Szeretné, ha tovább lépnék? Vagy megbántanám vele? – A levelek halkan susogni kezdtek körülötte. Ő pedig visszatért a házba, és megírta a levelét. Másnap reggel gyorsan feladta, nehogy meggondolja magát.

Teltek a napok, és ő minden nap leste a postaládát. Eddig elvolt egyedül, már megszokta a magányt, most mégis, hirtelen fontos lett, hogy választ kapjon.

Egy keddi napon, már messziről fehérlett a postaláda rése. Izgatottan nyitotta a kisajtót. A levél megérkezett. Orrához emelte és megszagolta. Mindennel így tett. Számára az illatok pont olyan fontosak voltak, mint a képek, amiket a szemével látott. Elegáns illata volt a levélnek. Rajta szép gyöngybetűkkel a neve és a feladó: Szirmai Nóra. Hát válaszolt – gondolta.

Bár nagyon izgatott volt, komótosan sétált a kerti lugashoz, hogy ott leülve olvassa el a sorokat.

Hát így kezdődött. Azóta jó pár levélváltás történt. A fiatalok biztos megmosolyognák őket, hogy az okos telefonok idejében ők leveleznek. De nekik ez külön tetszett. Ez lett az Ő szertartásuk. Olyan jó volt, mindig izgatottan lesni a postást. Volt, hogy egész nap az ablakban állt, és várta, zörren e a postaláda.

Ezeken elmélkedett, miközben az ingét vasalta. A nadrágja már a fogason lógott, szép élekkel a szárain. A felesége bár remek háziasszony volt, és csodálatos feleség, aki mindig a gondját viselte, vasalásban nem volt jó. Mindig maga vasalta az ingeit és a nadrágjait.

Az órára pillantott. Ideje indulnom – gondolta. Még lesz annyi időm, hogy vegyek egy szál virágot is Nórának.

A virágosnál hosszan lamentált.

– Mit vegyek? Rózsát? Lehet az túlzó mégis. Ha vörös az túl direkt, a fehér túl ártatlan, a sárga? Nem is tudom. Legyen szegfű? talán mégse. Ez a szép korall színű gerbera talán pont jó lesz.

Lassan sétált a találkozó helyszínére. A gyomra görcsben volt az izgatottságtól. A tenyere izzadt.

Olyan vagyok, mint egy kamasz az első randin – erre gondolt, miközben idegesen pillantott időről-időre az órájára és körbe-körbe forgott, hogy honnan fog felbukkanni Nóra. Közben néha elővette zsebéből a gyűrött kis fotót, jól megnézte, mintha nem látta volna már ezerszer, hogy biztos felismerje őt.

–Késik. Vajon mennyit illik késni az első randiról? Vajon meddig kell várnom? Lehet el sem jön. Bolondot csinálok magamból vén fejemre. Azért várok még.

Nem vette észre a lányt, aki már percek óta figyelte. A lány szeretettel nézte, és látszott rajta, hogy azt kívánja, érkezzen meg, akit vár. Nem látta a lányt.

Miközben az utolsó körbe fordulása végére ért, egyszer csak, mintha a földből bújt volna elő, ott állt előtte Nóra. A meglepetéstől szóhoz sem jutott. Nóra elmosolyodott, és csilingelő hangon megszólalt: Szervusz Ottó. Ne haragudj, hogy elkéstem.

A lány bár sietett, még éppen látta, ahogy mosolyogva elindultak a közeli cukrászda felé.

Legyetek boldogok – suttogta maga elé és elindult ő is a kocsijához.

A történet szereplői a fantáziám szülöttei. Egy régi kép ihlette, ami itt maradt velem. Pár éve egy bevásárló központ előtt láttam egy idősebb urat, aki kezében virággal, izgatottan várt valakire. Nem láttam, hogy eljött akire várt. De kívántam neki teljes szívemből, hogy eljöjjön. Lehet, hogy így szólt a története. De lehet teljesen máshogy. 

Öleléssel <3 

Csilla