Mi történt azóta…

Telik az idő. Lassan. Nagyon lassan.

Képek. Hangok. Illatok. Kúsznak elő szívem, lelkem, agyam rejtekéből, hogy egy kicsit velem legyenek, majd elillanjanak a semmibe. Ez történik folyamatosan.

Újra és újra megjelennek. Emlékszem. Hagyom, hogy történjen minden velem. A képek átmosódnak rajtam, hogy egyre halványabban tűnjenek fel újra.

Közben működik a pillangó hatás. Ahogy megrebegtette kis szárnyait életem egy területén, a rezgések tovább gördültek, és mindent megingattak.

Most ropog, remeg, repedezik minden körülöttem. Omlik a vakolat, néhol a fal is. Új képek jönnek elém. Ígéretekkel telik. Álmokat hozók. Lehetőségeket tartogatók. Kecsegtetők.

Meglátjuk…

Azt kérdezed, mi történik bennem? Merre változnak bennem a dolgok? Fáj e még? Várok e még s ha igen mire? Aki ismer, tudja. Ahogy jön a fájdalom, jön a védekezés, jön a düh bennem. Aztán ahogy jött, úgy megy is.

Aki túléli velem a vihart, marad. Mert tudja, hogy a haragom, a dühöm mely a fájdalomból fakad, elmúlik. Annak, aki marad.  Viszont lezárul minden annak, aki elmegy. Nincs több ajtó. Nincs ablak. Még egy kis rés sem marad.

Most nincs bennem semmi. Nem érzek sem dühöt, sem fájdalmat. Szomorúságot? Talán. A legnehezebb része már véget ért és még itt vagyok. Már maradok.

Lassan tisztára mosódik bennem minden. Helyt adva mindannak, ami jön. Mindennek, ami jön és tiszta.

Végtelenül szerencsés ember vagyok. Mert van, amibe kapaszkodhatok. Mert hihetetlen erő van bennem. Amiről hajlamos vagyok elfeledkezni, amikor itt a fájdalom. Szerencsés vagyok, mert olyan barátaim vannak, akikre minden körülmények között támaszkodhatom. Akik táplálják az erőm. Akik a legnagyobb szeretetük mellett is képesek arra, hogy rávilágítsanak a hibáimra.

Végtelenül hálás vagyok nekik.

Ahogy hálás vagyok azoknak is, akik mentek. Mert ők is tanítanak.

Szerencsés vagyok a szüleimmel és a testvéreimmel is. Akik óvnak és megtartanak. Közben pedig olyan helyen élek, ahova mások csendes elvonulásokra járnak.

Most csend van… Igazi kegyelem…

Csend, ami mindent megmutat. Megmutatja mindazt, ami volt és mindazt, ami van. Ami maradt. Nincs semmi itt, ami a miénk. Emberek, tárgyak, érzések. Egy ideig itt vannak velünk, aztán tovább állnak. Láttatni engedik az anyagi világ csalókaságát, ideiglenességét.

Szóval valahogy így vagyok most. Néha már elég bátor vagyok, hogy előre nézzek. Látom a lehetőségeket magam előtt. Kecsegtetők. Bátorítók. Van hova lépnem, ha lépnem kell. Lassan lépnem kell. Mert ez itt már nem én vagyok.

Mennem kell. Tovább. Oda ahova indultam. Ahova mennem kell.

Egész biztos vagyok benne, hogy a következő bejegyzésem már másról szól. A holnap már másról szól.

Öleléssel <3 

Csilla

Photo by Nik MacMillan on Unsplash