Voltam valaki

Voltam valaki. Vagyok annak az árnyéka. Igen. Voltam valaki, aki nem illet a társadalmi elvárások keretébe. Kilógtam itt, kilógtam ott. Már gyermekként is. Hamar megtanultam a mantrát, mit lehet, mit nem, mert mit fognak szólni. Persze a gyermek teszi a dolgát. Így jöttek a büntetések, velük meg a bűntudat. Nemrég mesélte apu, hogy hosszú levelet írtam neki, hogy mennyire szeretnék jó lenni de milyen nehéz és mennyire nem megy, segítsen. Jó szerettem volna lenni. Olyan szerettem volna lenni mint amit elvártak, olyan akit elfogadnak. Küzdöttem érte. Nem ment. Aztán jött a lázadó kamaszkor és még inkább nem feleltem meg. Akkor már nem is akartam. Volt egy idő amikor élveztem, hogy különleges vagyok. De valami történt. Különlegesnek lenni nem jó. Sőt. Különlegesnek lenni bűn. Nagyképűség, önteltség. Az emberek jöttek, mentek, elvették ami kellett. Jöttek, durván, kíméletlenül. Nem azért aki vagyok, hanem azért amit kaphattak belőlem, általam. Senki nem kérdezte nekem mire van szükségem. Emlékszem az átzokogott éjszakákra. Emlékszem az egyedüllét fájdalmára. Arra, az ősi mély fájdalomra amihez nem hasonlít semmi. Az elhagyottság és a kifosztottság érzetére. Sokszor azt éreztem olyan vagyok, mint egy kis jószág, leginkább mint egy ufó, amit letakartak egy üvegburával, időnként megpiszkáltak, és lesték a reakciókat. Volt egy pillanat amikor a fájdalom már olyan erős volt, a tehetetlenség olyan hatalmas, hogy fel akartam adni. Végleg fel. Akkor ott megváltozott bennem valami. A lélek hátralépett. Én pedig hagytam, Hagytam, mert könnyebb volt az élet átlagosként. Csendben, belesimulva a földi létbe. Már nem jött senki, nem akartak semmit, hagytak. Vegetálni. Lassan én is elhittem, hogy így kell élni. Ez a “normális”. Itt tart a világ és ez így van jól. De jött valaki az életembe, aki nap mint nap megmutatja, hogy nem így kell. Én pedig vitatkozom vele, hogy de igen így. Bántom őt a félelmeim miatt, és a fájdalmam emlékei miatt.  Csak ma ismertem fel mit teszek, hogy pont olyanná váltam, mint amilyenek velem voltam. Ahelyett, hogy csak szeretném őt. Pont úgy, amire én is mindig vágytam, pont úgy, ahogy Ő teszi.  Ez most nagyon fáj. Fájdalmas felismerni, megérteni, amit hetek, hónapok óta mondanak nekem. Most itt állok, és kérem a lelkem, hogy bocsásson meg nekem. Bocsásson meg, és fogadja el, hogy igent mondok rá. Igent rá, és igent az életemre. Itt állok és kérem a Mindenséget, hogy támogasson engem, segítsen azzá lennem aki vagyok. Hiszem, hogy sikerül. Mert végre nem vagyok egyedül.