Könyvajánló: Virginia Satir és munkatársai A Satir-modell

Részlet a Virginia Satir és munkatársai: A Satir-modell című könyvből. 

A teljes szöveg itt olvasható: Ursus Libris

A túlélést szolgáló pozíciók

[…]
Ha a túlélést szolgáló pozíciónk alapján működünk, akkor úgy próbálunk meg elfogadásban részesülni, hogy közben elrejtjük azt a sürgető szükségletünket, hogy érezzük: kapcsolatban állunk másokkal. Az emberek alapvetően társas lények. A túlélést szolgáló pozíciók viszont azt diktálják, hogy másoknak nem szabad megtudniuk, hogy ilyen vágy van bennünk a közelségre. Tudat alatt meg vagyunk róla győződve, hogy mások elfogadása nélkül halálra vagyunk ítélve.
Megküzdésünk folyamata annak eredménye, ahogyan önmagunkkal kapcsolatban érzünk. Ha bármi a túlélésünk kérdését veti fel, akkor azonnal védekezni kezdünk. Ha például bármely kapcsolatban valami ahhoz a kérdéshez vezet, hogy vajon valóban kölcsönösen szeretjük-e egymást, és bízunk-e egymásban, akkor automatikusan bekapcsolódnak a túlélést szolgáló reakcióink. Ezek olyan meggyőződéseken alapulnak, hogy mások felelnek az életünkért, hogy nem élhetünk ezek nélkül az emberek nélkül, és hogy az ő véleményük meg érzéseik mindig is helyesen határoztak meg bennünket és az értékünket.
Az emberek belső önértékelésével kapcsolatos érzések (eltúlzott módon történô) kimutatására Satir kidolgozta a kommunikációs pozíciók fogalmát. Mint már megjegyeztük, négyfajta túlélést segítő (kommunikációs) pozíció létezik: az engesztelés, a vádaskodás, az okoskodás és a zavarodottság. Az ötödik a hiteles (ellentmondásmentes) kommunikáció.

Az engesztelés

Az engesztelés az arra adott reakcióink négy fő módja közül az egyik, amikor úgy érezzük, hogy veszély fenyegeti a túlélésünket. Amikor másokat engesztelünk, figyelmen kívül hagyjuk a saját értékünkre vonatkozó érzéseinket, hatalmunkat másnak adjuk át, és mindenre igent mondunk.[…] Az engesztelés a mások kedvében járás álcáját ölti fel, amely a legtöbb kultúrában és családban igen kívánatos cselekedet. Az engesztelés azonban eltér attól, amikor hiteles módon igyekszünk mások kedvében járni. Engesztelni csak a saját önértékelésünk rovására tudunk. Az engesztelés megtagadja az önmagunk iránt érzett tiszteletet, és azt az üzenetet küldi másoknak, hogy nem vagyunk fontosak.
Amikor másokat engesztelünk, olyan belső monológjaink vannak, mint:
„Én nem számítok. Engem nem lehet szeretni.”
„Mindig kedvesnek kellene lennem az emberekkel.”
„Sosem szabadna feldühítenem senkit.”
„Nem szabad lerohannom másokat.”
„Minden az én hibám.”
Amikor engesztelő módon kommunikálunk, akkor is kedvesek vagyunk másokhoz, ha belül nem így érzünk. Gyakran elrejtjük összeszorított fogainkat, és nagyon meggyőzően hazudunk. Az is jellegzetes ilyenkor, hogy bármi baj történik, rohanunk helyrehozni: amikor valakinél akár a legkisebb jelét látjuk a fájdalomnak, azzal engeszteljük őt, hogy az időnket, a pénzünket és még az életünket is rá szánjuk, hogy enyhítsük a bajt. Úgy teszünk, mintha egyetlen célunk az lenne, hogy az ő problémáját megoldjuk. […]

A vádaskodás

A vádaskodás az engesztelés szöges ellentéte. A vádló pozíció ellentmondásosan (nem hitelesen) tükrözi a társadalomnak azt a szabályát, hogy álljunk ki önmagunkért, és ne fogadjunk el mentségeket, kényelmetlenségeket vagy támadást másoktól. Nem szabad „gyengének” mutatkoznunk.
Önmagunk megvédése érdekében másokat vagy a körülményeket gyötörjük és vádoljuk. Ha vádolunk, akkor leértékelünk másokat, és csak önmagunkat és a kontextust vesszük tekintetbe. Amikor másokat vádolunk, gyakran mondják rólunk, hogy ellenségesek, erőszakosak vagyunk, hogy zsarnokoskodunk mások felett, és gyötörjük őket. Ahelyett, hogy hason csúsznánk az engesztelő pozícióban, lármásan a következő hozzáállást fejezzük ki: „Agyonverlek! Miattad vagyunk ilyen nagy bajban!” Mivel mindenben hibát találunk, ha lehetőségünk van rá, általában visszautasítjuk a kéréseket, és nem értünk egyet a javaslatokkal. […]

Az okoskodó

Az okoskodó minta szerint kommunikáló ember önmagát vagy a másik embert értékeli le. Az okoskodás azt jelenti, hogy csak a kontextust tartja tiszteletben, leggyakrabban az adatok és a logika szintjén. Az okoskodó pozíció illusztrálásaként álljunk mereven és mozdulatlanul, mindkét kezünkkel oldalt vagy szimmetrikusan összefonva előttünk. Hamarosan sajogni kezd a hátunk a túlzott merevségtől. A lábunk teljesen egymás mellett van. Mereven tartott arcunk kifejezéstelennek tűnik. Amikor valaki hozzánk szól, hosszú okfejtésekbe bocsátkozunk, lehetőleg bölcsen és méltóságteljesen.
Ennek a pozíciónak a fő jellegzetessége az, hogy embertelenül tárgyilagos. Amikor így cselekszünk, nem engedjük meg sem magunknak, sem másoknak, hogy az érzelmekre összpontosítsanak. Ez a társadalom azon szabályát tükrözi, hogy az érett ember nem izeg-mozog, nem nézelődik, nem érint meg semmit, illetve nincsenek érzései. […]

A zavarodottság

A negyedik túlélési pozíció a zavarodottság, amelyet össze szoktak téveszteni a vidámsággal vagy a bohóckodással. A zavarodott minta az okoskodás ellentéte. Mellette hallgatagnak és stabilnak tűnnek az okoskodó emberek.
Amikor valaki zavarodottan viselkedik, állandó mozgásban van. Ezzel próbálja elvonni az emberek figyelmét az éppen tárgyalt témáról. Állandóan változtatja az elképzeléseit, és egyszerre milliárdnyi dolgot akar csinálni.
Az ilyen emberek, amikor éppen zavarodottak, nincsenek tekintettel sem önmagukra, sem a másik személyre, sem a kontextusra. A társadalom a zavarodottan viselkedő embereket spontánnak és vidámnak tartja. Az emberek gyakran azért élvezik a társaságukat, mert bármilyen kétségbeesett hangulatot képesek feloldani. Emiatt sokan, akik gyermekként hiperaktívak vagy az iskola bohócai voltak, nem kaptak segítséget – hiszen szórakoztatónak tartották őket. Ma már gyakran elhibázottnak és céltalannak tűnik a zavarodott viselkedésük. Úgy hiszik, hogy amíg el tudják terelni a figyelmet azokról a témákról, amelyek bármilyen mértékű stresszt hordoznak, biztosan nem esik bántódásuk. […]

A hitelesség (kongruencia)

Az előző fejezet a négy túlélési pozícióval foglalkozott, amelyek az alacsony önbecsülés melletti megküzdés megnyilvánulásai. Ez a fejezet az „ötödik pozíciót”, a hitelesség pozícióját tárgyalja. Valójában nem másik mintázatról van szó, hanem egy olyan választási lehetőségről, amely a teljesebb emberré válást, valamint az „egész-ség” állapotát szolgálja. A könyv többi része jórészt azt írja majd le, hogy Satir milyen eszközöket és változásgeneráló módszereket használt a létezés és valamivé válás eme érzésének eléréséhez.

A hitelesség a Satir-modell egyik legfőbb fogalma, mely egyfajta létállapot és önmagunkkal és másokkal való kommunikációs mód. A magas önbecsülés és a hitelesség a teljesebben működő embereket jellemzi. A következőképpen jellemezhetjük a hitelességet:
-Becsben tartja önmaga egyediségét.
-Az energia szabadon áramlik az emberen belül, valamint önmaga és mások között.
-Jogot formál arra, hogy saját, egyedi személyisége legyen.
-Megbízik önmagában és másokban.
-Kockázatot vállal, és felvállalja a sebezhetőséget.
-Felhasználja a belső és külső erőforrásokat.
-Nyitott az intimitásra.
-Képes szabadon önmaga lenni és elfogadni másokat.
-Szereti önmagát és másokat.
-Rugalmas, és nyitott a változásra.
[…]Amikor elhatározzuk, hogy hitelesen reagálunk, nem azért tesszük ezt, mert győzni akarunk, mert urai akarunk lenni valaki másnak vagy a helyzetnek, mert meg akarjuk védeni magunkat, vagy mert figyelmen kívül akarunk hagyni más embereket. Ha a hitelességet választjuk, akkor önmagunkat választjuk a másokkal való viszonyban és kapcsolatban, és közvetlenül kapcsolódunk másokhoz. Ilyenkor az önmagunkról és másokról való gondoskodás pozíciójából kívánunk reagálni, és figyelünk az aktuális kontextusra. Ez nem azt jelenti, hogy boldogok vagyunk, és nincs semmi gondunk, vagy hogy a helyzettől függetlenül udvariasak vagyunk.

A hitelesség szintjei

A világ különböző helyszínein tartott oktatóprogramjaink során azt tapasztaltuk, hogy a hitelesség három szinten szokott megjelenni. Satir munkája az 1950-es években arra összpontosult, amit mi első szintnek nevezünk. Az 1960-as években kezdte hangsúlyozni a második szintet, majd az 1980-as évek második felében már egyre több időt töltött azzal, hogy megfogalmazza a 3. szint problémáit, és ezek megoldásán munkálkodott. A következő ábra illusztrálja ezeket a szinteket.
Amikor az első szintet tapasztaljuk meg, akkor tudatában vagyunk az érzéseinknek, elismerjük és elfogadjuk őket. A sajátjaink. Szívesen foglalkozunk velük, nem tagadjuk meg és nem vetítjük ki őket. Nem reaktív módon vagyunk őszinték az érzéseinkkel. Tudjuk, hogy kétélű kardok: használhatjuk őket arra is, hogy további fájdalmakat vagy hogy további örömeket szerezzenek nekünk, és ha úgy döntünk, akkor szabadon meg tudjuk osztani őket másokkal.
Satir modellje talán ezzel adott legtöbbet a terápiás szakterületen munkálkodóknak, mivel megmutatta, hogyan tudnak hitelesebbé válni az emberek az első szinten. Megtanulhatják, hogyan kell egészleges módon bánni az érzéseikkel s ugyanakkor élvezni azt a sok-sok pozitív érzést, amelyek hozzátartoznak ember voltunkhoz.
A hitelesség második szintje már húsba vágóbban érinti az életünket. Ez a szint a teljesség, a befelé összpontosítás állapota. A mélyebb, belső önmagunkra koncentrál. Az ezen a szinten lévő emberek harmonikus és energikus módon fejezik ki magas önbecsülésüket. Békében élnek önmagukkal, másokkal, és békében vannak a kontextusukkal.
A harmadik szint a spiritualitás és egyetemesség birodalmába vezet. Késői éveiben Satir egyre nagyobb jelentőséget tulajdonított a teljesebb emberré válás eme aspektusainak. A nem sokkal a halála előtt kiadott Új családműhely egy egész fejezetet szentel a spirituális útkeresés jelentőségének. Többek között arra biztat bennünket, hogy figyeljünk az egyetemes életerőre, amely megteremti, fenntartja és segíti az emberi és más természeti lények növekedését.

Itt kapható: Könyv lelőhelye