Hitem a rajzban

A rajz a legősibb önkifejezési módunk. Már jóval a beszèd előtt lètezett. Önkifejező és kommunikációs csatorna is egyben. A rajzban legmélyebb valónk mutatkozik meg. Szól hozzánk és üzen nekünk. Írhatnám, hogy a világnak, de nem, ahogy az álmaink nekünk szólnak, úgy a rajzaink üzenetei is csak számunkra megfejthetők. Mindent elmond amit szavakkal nem tudunk. Vagy nem úgy. Ahogy beszéd-, írás-, úgy a rajzkészség is a miénk. A gyermekek már egèsz pici korban felfedezik és használják ezt. Lerajzolnak mindent amit a lelkük megél, megtapasztal. Nem kérdés számukra, hogy tudnak rajzolni, és mindent lerajzolnak ami bennük van. Mindaddig amíg a környezetük el nem kezdi “osztályozni” ezeket a műveket. Teljesen fèlreèrtelmezve a rajzolás miértjét. A gyermek pedig elhiszi, hogy nem tud rajzolni, és nem is fog tudni megtanulni. Így elvesznek tőle egy eszközt, mely pont olyan fontos, mint a beszéd és az írás. Ahogy az írást olvassuk a rajzot befogadjuk. Írásban és szavakban fejezzük ki a gondolatainkat. Képben és rajzban az érzeteinket. Amikor a gyermek rajzait minősítik, ő elhiszi, és nem próbálja meg felnőttként újra. Ezzel megfosztják egy készsègétől. Mintha azt hitetnék vele, hogy nem tud írni, beszélni. Ahogy nem lesz minden írástudóból író, így nem lesz minden rajzolóból rajzművész. De ahogy írni úgy rajzolni is TUD mindenki. Az a küldetésem, hogy visszadjam ezt hitet az embereknek. Önmagukban. Az egyik csatornánkat, legmélyebb önvalónkhoz. Fantasztikus megtapasztalnom amikor valaki úgy èrkezik hozzám, hogy azt gondolja csak pálcika embert tud rajzolni, majd együtt velem, megpróbálja, ès felfedezi, hogy ez a tudás mindig megvolt benne. A legtöbben nem tudják abba hagyni ezután. Mert árad belőlük mindaz az üzenet maguk felé, amit semmilyen más módon nem tudunk elmondani. Ez számomra maga a csoda. A legtöbb amit oda adhatok és amit kaphatok. Ezért csinálom. Szívből. Lélekből.